Sziasztok, nagyon magam alatt voltam, zokogva hívtam Violát. A párom szakított velem, mert már nem bírta tovább a sok veszekedést. Úgy éreztem elvesztem. Kb. 10 percet beszéltünk telefonon, és annyira megnyugtatott, hogy újra elkezdtem hinni. A hit volt az amit elvesztettem, erre később döbbentett rá. Meg is beszéltünk egy tanácsadást, amit nagyon vártam. Az az 1 órás konziltáció rengeteget segített. Elindultam a változás útján. A házi feladat is nagyon hasznos volt. Leírni mit miért csináltam és hogyan csinálnám most. Ezek alkalmazása az igazi gyógymód. A könyv pedig a hab a tortán!  mikor olvastam, magamra ismertem, és azt éreztem, hogy ez rólam szól. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Nekem Viola az igazi segítőm,…

„Egy ideje már azt éreztem, hogy elakadtam. Egy megfelelési vágy kerített hatalmába. Magam felé, a társadalom felé. Furcsa ez, mert a visszajelzések pozitívak voltak a munkámmal kapcsolatosan, de mégis folyton bizonyítani akartam. Megfelelni. Valójában tudtam, hogy mit szeretnék, mire vágyom és mik a céljaim, de valahogy nem akartak ezek a kis részek összeállni egy egésszé. Nem találtam a megoldást, de nagyon kerestem. Ez es az érzés nagyon nyomasztott. Úgy éreztem, hogy letértem egy útról, amire vissza szeretnék menni, de minél görcsösebben akartam mindezt, annál jobban nem sikerült. Ekkor jött szembe a TÜKÖRVÉNY című könyv, és vele együtt a Viola. (Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, csak figyelni kell a jelekre.) Elolvastam…

Gyerekkoromból hoztam rengeteg félelmet, megfelelési kényszert, “nemvagyokelégjó”-érzést, ami egyrészt édesapám betegsége (skizofrénia) miatt a família egészére jellemző aggódással és “lábujjhegyen járkálással”, másrészt szüleim hasonlóan (ön)maximalista mintáiból fakadhatott. Mindig a – most már belátom, hogy- vélt elvárásoknak igyekezve megfelelni, világ életemben olyan utakat jártam, ami nem a bensőmből fakadt. Ez persze akkor nem is tudatosult… így fordulhatott elő az is, hogy végül olyan iskolákat, olyan szakmát választottam, amiről hamar (igazából már az egyetemi évek alatt) kiderült, hogy nem tesz boldoggá, ehhez mérten a munkahelyeim is egyre frusztráltabbá tettek, sőt a párkapcsolataimban sem találtam a helyemet. Végül 37 évesen ott találtam magam az oldalamon az akkor 6 éves kislányommal (akit születése óta…

Kedves Viola! A nemrégiben Nálad tett látogatásommal és a beszélgetésünkkel kapcsolatban szeretnék még néhány gondolatot megosztani Veled. 66 éves elmúltam, „megettem már a kenyerem javát”, de szinte egész eddigi életemben nem éreztem jól magam, úgy éreztem, nem vagyok a helyemen. Az évek során több önismereti könyvet olvastam keresve a megoldást, mert éreztem, hogy kellene foglalkoznom magammal. Telt múlt az idő és egyszer csak olyan élethelyzetbe kerültem, hogy elegem lett az önvádból, lelkiismeret-furdalásból, az aggódásból, a félelemből, és abból, hogy mindig a környezetemnek akartam megfelelni. Elérkezett az a pont, amikor már tudtam, cselekednem kell. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hagyjam végleg elmenni magam mellett a hátralévő életemet. Ekkor határoztam el, hogy…